A nyomorultak - vélemény

Figyelem! Némi spoiler előfordulhat!

Megnéztük két barátnőmmel-csoporttársammal A nyomorultakat. Hatalmas várakozásokkal ültem be a moziba, sajnos ez nem mindig hoz pozitív érzelmeket. Ellentétben A hobbittal, komoly csalódás közepette távoztam a filmről, és nem tudom eldönteni a mai napig sem, hogy én vagyok a műveletlen, aki nem érti, vagy az Oscar-díjra jelölt filmeket kiválasztó bizottság… Valószínűleg sokan lesznek, akik nem értek egyet, de ki kell írnom magamból, annyira keserű a csalódásom. Tudni kell rólam, hogy imádok megállás nélkül beszélni. Egy film pedig akkor igazán jó, ha befogja a számat. Ha nem támad kedvem locsogni a film közben, akkor az alkotók valamit jól csináltak. Na, már most, sajnos A nyomorultakat végigbeszélgettük, röhögtük. Szerintetek?

 

 

Előre leszögezem, hogy imádom a musicalt, és romantikus lelkületű vagyok, bekajálom a romantikus filmek maszlagát, amiről jól tudjuk, hogy ilyen bizony a valóságban nincs. Dörzsöltem hát a tenyerem, elvileg A nyomorultak mindkettőt kínálta. Megmondom őszintén, alapból sem értem, hogy egy ekkora volumenű történetet hogyan lehet összeegyeztetni a musical könnyed műfajával, de nem véletlenül lett világsiker a színházakban, szóval ezt egyszerűen elfogadtam. A filmben valamiért mégis hiteltelen volt nekem, amikor valaki haldokolva gyönyörű áriát énekelt, vagy a forradalom közepette, mikor felkelő és katona szembenéz, dalolnak. Gyönyörű dalok hangzottak el, a színészek apait-anyait beleadtak, valahogy nekem ez mégsem jött át úgy. Külön hallgatva a filmzenét elvarázsol, nem unom meg, de valahogy a mozivásznon furcsa volt.

A másik, hogy a romantikus szálat borzasztó giccsesnek, eltúlzottnak éreztem. Cosette és Marius a könyvben is egymásba szeretnek, DE! Ott nem az történik, mint itt, hogy meglátják egymást, rózsaszín köd, és egy hét múlva már házasok. Ott találkoznak, megismerkednek, és szépen kialakul az érzelem. Valahogy az időt itt nem érzékeltették, úgy jött ki az egész, hogy ma megismerkednek, holnap sírás-rívás, mert forradalom van, de én örökre szeretlek, szerdán meg összeházasodnak. Nekem a Twilight jutott eszembe: nem tudjuk, nem értjük, miért szeretik egymást, mit látnak a másikban… A Hollywood Hírügynökség Gergője fogalmazta meg nagyon jól: akkor jó egy romantikus szál, ha mi magunk is kicsit beleszerelmesedünk a szereplőkbe. Sajnos erre itt nem volt lehetőség. Mit tudtunk meg Cosette-ről és Mariusról? Szépen énekelnek és vágyakozva nézik egymást a kerítésen át, valamint Marius eléggé érzéketlen tökfilkó, ha nem a kedveséről van szó. Nagyjából ennyi. Úgy gondolom, túlságosan nagy hangsúlyt fektettek a fiatalok szerelmére, holott könyörgök, egy forradalom kellős közepén járunk, ami ugyan meg is jelent, nekem mégis elbillent a mérleg a cukormázas szerelmes nyáladzás irányába. És ha én mondom ezt, akkor tényleg sok, mint már mondtam ugyanis, én vevő vagyok a romantikus filmekre, szórakozom rajtuk és meg is könnyezem. Itt egyik sem történt meg. Pedig én igazán akartam.

Még egy észrevétel, amelyet a szerelmes szálon belüli dologhoz kötnék: az idő. Fantine prostituálttá válása is olyan, mintha egyetlen nap leforgása alatt történne. Kirúgják a munkahelyéről, pár óra múlva levágják a haját, este már örömlányként tengeti az életét, másnap pedig meghal. Nyilván nem ennyi idő alatt zajlott le, de mégis ezt a hatást keltette. A film elején kiírták kétszer is, hogy eltelt X év, miért nem lehetett ezt alkalmazni a későbbiekben is? Megértem, hogy nem volt rá idő, hiszen így is 157 percre nyúlt a film, de egy kecses kis feliratot semmibe sem került volna kiírni, hogy itt, kérem szépen, eltelik X hónap.

És a végső „hiba”. A film fájdalmasan HATÁDVADÁSZ volt. Látszott, hogy azért készült el, hogy bezsebelje az összes díjat, amit csak lehet, és a célját el is fogja érni. Lehetett volna gyönyörű és csodálatos az egész, de nem, mert éreztem az izzadságszagot. Pedig Tom Hoopertől nem ezt vártam, A király beszéde a maga szolidságával olyan csodát adott nekem, hogy az nem igaz, és mégis elérte a célját vele. Azon a filmen még sírtam is! Itt pedig szinte láttam, ahogy mindenki feszül. Leszögezném, hogy voltak szívszorító és bájos, szemet gyönyörködtető és vicces pillanatok, de összességében mégsem volt az igazi.

Viszont a legeslegnagyobb pozitívum a filmben a színészgárda. Hadd ne kelljen beszélnem a Mariust alakító Eddie Redmayne-ról, aki a legkevésbé sem tiport a szívemen (két barátnőmén sem…), annyira nem tetszett, hogy fájt ránéznem, emellett nem vitatom persze a tehetségét, csak nem értem, miért ő lett a főszereplő hősszerelmes, amikor ott van Enjolras szerepében Aaron Tveit, a főforradalmár, aki mind külsőleg, mind hangilag túltett főhősünkön. Na mindegy, ez nyilván egyéni vélemény. Amanda Seyfried Cosette szerepében elbűvölő volt, a hangja is kristályfolyóként csilingelt, a gyermek Cosette is hasonló erényekkel bírt, mindketten cukiságok voltak, a szó jó értelmében. Már látom, ahogy Hugh Jackman és Anne Hathaway átveszik az Oscart, és teljességgel igazat is fogok adni ezért a bizottságnak. Mit is mondhatnék, Hugh egyszerűen csak Hugh, nem tud rosszat adni, és annyira karizmatikus volt és lehengerlő, hogy elvitte a filmet a hátán, hozzá képest a fiatal színészek vinnyogó kiskutyák voltak. Anne előtt is emelem kalapom, nem kedvelem, de elképesztő volt. A számomra legszimpatikusabb szereplők Éponine, fogadós és fogadósné voltak. Éponine szerepében Samantha Barks tündökölt, szerintem vele akárki tud azonosulni. A mellőzött szerelmes, aki kénytelen végignézni, ahogy az áhított férfi másba esik bele, nos igen, gyakori probléma. Viszont Éponine, ahelyett, hogy megakadályozná a románcukat, inkább az életét áldozza Mariusért, és csak azt akarja, hogy boldog legyen, az már mindegy, hogy kivel. Egy mini-dráma bontakozott ki, Éponine egyfajta szentté lényegült az én szememben, hiszen először megfordul a fejében, hogy kiszúr a szerelmesekkel, de azután legyőzi önmagát. A fogadósok pedig, Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter. Két kellően elmebeteg, zseniális ember. Helena a királynő, olyan természetességgel hozza ezt a zakkant karaktert, mint aki csuklóból kirázza a dolgot, és „Boratra” ugyanez érvényes. Egyedül az ő esetükben nem éreztem az erőlködést, a feszülést, csak természetesen hozták az idióta, pénzéhes figurát. Imádtam őket, állítom, hogy a film legjobb jelenetei nekik köszönhetők.

Amiért mégis azt mondom, hogy megérdemelné a film a legjobb filmért járó Oscart, az az utolsó kb. 15 perc. Nos, az beleforgatta a tőrt a szívembe elég rendesen. Nem lövöm le a poént, az is hatásvadász volt, de azt hiszem, az a két jelenet mindenkire hat. Szép volt, szívszorító volt.

Én vagyok a legcsalódottabb, hogy ezeket kellett írnom erről az „aligvárom” kategóriájú filmről, de egyszerűen nem volt számomra az igazi. A top jelenetek: Master of the house Sacha Baron Cohentől és Helenától. A kis Cosette találkozik az erdőben Jean Valjean-nal. Javert utolsó jelenete. Red és Black a fiatal forradalmár fiúktól. Jean Valjean utolsó jelenete, és a film zárójelenete.

Ő volna Enjolras, a személyes kedvencünk. *ábrándos tekintet*