2013. június 1., szombat

Hamarosan vége...

Június 13-án vége, meglesz a szakdolgozatvédés, a záróvizsgák, és végeztem a három évvel. Annyi minden kavarog bennem az egyetemmel kapcsolatban, hogy nem is tudom, hogyan öntsem szavakba. Egyrészt félek, hogy méltóképp zárom-e majd alapszakos pályafutásomat. Az utolsó két, legnehezebb vizsgám, amely még elválasztott a záróvizsgáktól, bámulatos módon kiemelkedően sikerült, ezzel ez lett az egyik legjobb félévem a hatból. Nem félek, három év alatt ugyanis sikerült kialakítanom egy tiszteletteljes, inkább mellé, mint alárendelt viszonyt kialakítanom a tanáraimmal (nem nyaliztam, ezt le kell szögeznem, soha, undorítónak tartom ezt a fajta előrejutási kísérletet). Mindig tiszteletteljes, felelősségteljes voltam, akire rábízhattak bármit, és úgy gondolom, sosem éltem vissza a bizalommal. Szerintem nem lesz gond az irodalmas záróvizsgával, hisz ez az életem, ezzel szeretnék foglalkozni halálom napjáig. A szakirányom záróvizsgájától tartok jobban, de remélem, három év alatt abból is ragadt rám annyi, hogy tanulással abból is jó jegyet tudjak szerezni.
Másrészt félek, hogy nem vesznek fel a mesterszakra. De igyekszem kitartani, hiszen a csoporttársaimban én tartom a lelket, én vagyok az, aki állandóan pozitív mindenki helyett is, noha néha én is elgyengülök, és legszívesebben csak reményvesztetten bőgnék a sarokban, hogy nekem ez nem fog menni.
Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy nem leszek ezekkel az emberekkel nap, nap után. Hogy nem támogatjuk egymást lelkileg a vizsgák előtt, hogy nem ugrunk a másik nyakába, amikor az kilép az ajtón a jó jeggyel. Nem nevetünk hangosan a kedvenc tanárunk óráján. Persze, a legtöbbünk itt marad mesteren, néhányan egy szakon is, de azért mégsem lesz ugyanaz. Most, a harmadik év végére lettünk igazi csapat, vigaszt tudunk nyújtani egymásnak, és senkit nem hagyunk hátra. Ha valaki már a padlón van, felhúzzuk. Kiborulhatunk egymásnak arról, mennyire rossz Proust, vagy csöpöghetünk, hogy mennyire jó Kosztolányi, a másik érteni fogja, miről csacsogunk. És ez jó.
 El kell szakadnunk a tanároktól is. Mindig azt hittem, az egyetemen személytelen lesz velük a viszony, de áldom az eget, hogy csalódnom kellett. Sosem felejtem el egyik kedvenc tanár uram szavait: „Ne féljen semmitől, magát mindenképpen fel fogjuk venni a mesterre, maga nagyon jó tanár lesz!”. Aki Kosztolányi-szakértőnek nevez, és a Facebookon is nyomon követi, mit és kit szeretek. Mindig erőt fog adni a tanszékvezető asszony kissé félszeg, mégis bátorító mosolya, mikor nem mehettem egy országos versenyre, mert nagyon csúnyán lehúzta az egyik bíráló a dolgozatomat. Előttem lebeg az egyik tanárnő, aki egy jelenség, és akit először nem kedveltem, azóta viszont imádom, aki az említett eset után odajött hozzám, és hosszú percekig beszélgetett velem, ecsetelve, mennyire nem igazságos az ilyen verseny. Sokat jelentett a dékán úrtól, hogy az én véleményemet kérte arról, hogy legyen-e büfé az épületben, ahová mi járunk. Imádom az egyik nyelvész tanárunkat, aki hangulatember és Dr. House a köbön, mégis van benne valami szeretnivaló, és velem mindig nagyon rendes volt, pedig a többség retteg tőle. Az egyik szakirányos tanárnőt, aki olyan stílusos, mint az ismerőseim közül senki, akinek mindene Olaszország, és mindig megértő és laza velünk. És a végére hagytam a témavezetőmet, akivel első évem végén kezdődött a közös munka. Aki szeret kinevetni és piszkálni, de mindig bízott bennem és mindig támogatott, még akkor is, ha teljesen idióta voltam. Aki mindig hitt bennem, és látja bennem a tehetséget, akkor is, amikor én nem, és már teljesen elvesztettem a reményt. Akivel bármiről el lehet beszélgetni, és érdeklődik a magánéletem iránt is, mert azt szeretné, hogy boldog legyek.
Annyira sokat kaptam ezektől az emberektől, hogy azt nem tudom elmondani. A tanárokról a példát, hogyan kell megőrizni a lelkesedést ennyi év után is. Hogyan kell olyan tanárnak lenni, aki megszeretteti az anyagot (a mi esetünkben szerelemmé teszi). A csoporttársaim példáján pedig azt, hogy mennyire meg lehet szeretni teljesen különböző embereket is, hiszen attól, hogy egy tudományterületet mind szeretünk, még mások vagyunk, és mégis jól kijövünk. És azt, mennyire szükségünk van megértő társakra, még akkor is, ha már a felnőttség határán állunk.
Itt olyan élményekben volt részem, amilyenekre sehol másutt nem lett volna lehetőségem. Kortárs művészekkel kerülhettem testközelbe, segítettem megszervezni egy eddig egyedülálló és nagyszabású külföldi konferenciát. A mindennapi, apró élményekről nem is beszélve. Fel sem lehetne sorolni...

Igaza volt egyik középiskolai tanáromnak, aki azt mondta: ezek lesznek életem legszebb évei.  Mindannyian hozzátettek egy kicsit a személyiségemhez, és azt hiszem, lassacskán felnövök és rájövök, mit akarok az életben. Köszönöm! Kívánok mindenkinek olyan tanárokat és csoporttársakat, mint amilyenek az enyémek! 

3 megjegyzés:

  1. szia! :)
    olvastam a kommentedet, örülök, hogy tetszett, amit eddig láttál nálam. :) ahogy mondod, nagy az irodalom iránti szeretetem, úgy tervezem, hogy a szegedi btk-ra megyek továbbtanulni magyar szakra, szóval ezért voltam nagyon ráparázva az érettségire. meg mert az egyik kedves magyartanárom bejött egyszer úgy órára, hogy rosszkedve volt, dolgozatot íratott, habár nem nagyon tanultam, azért írtam egy oldalt a saját szavaimmal, bele sem olvasott, de azt mondta, hogy hülye vagyok, amiért magyarból emelt szinten érettségizem, és hogy meg fogok bukni, majd meglátom. aztán elkezdett velem hisztizni... én meg pofátlanul viselkedtem vele ezért az óra hátralévő részében, az utolsó hetekben már be sem jártam az óráira, nem is lett volna értelme, soha nem tanított semmit. persze azért megviselt, hogy ezt mondta, bár előtte sem adtam a szavára, csak azért mégis. ne mondjon már egy tanár ilyeneket _alaptalanul_. tényleg nem is ismert, meg sem nézte a dolgozataimat, szimplán ábrázat alapján ítélkezett. alig várom, hogy elmondja neki a faktos tanárom, hogy 75%-os lett az írásbelim, és hogy a szóbelim is hasonlóan jól sikerült.:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szia! :) jaj, de jó, sok sikert-örömöt a magyar szakhoz, én most végzek alapszakon, igaz, nem Szegeden, de rajongok érte :) ha bármiben kellene tanács, szólj bátran, hátha tudok mondani valami hasznosat.
      sajnos az ilyen szemét emberek (nem nevezném őket tanárnak) meg tudják keseríteni az ember életét, de az a lényeg, hogy ennek ellenére be tudtad neki bizonyítani, hogy tévedett, ez legyen az elégtétel, hogy csodálatosan jó eredményt tudtál elérni, ő meg főjön csak a levében :) Gratulálok!
      És persze köszi, örülök, hogy tetszik a poszt :)

      Törlés
  2. és egyébként nagyon tetszik ez a posztod. :)

    VálaszTörlés