Baromi
bizonytalan vagyok a jövőmet illetően, és a kedves egyetem nem nagyon segít a
döntésben, sőt, csak lököd afelé, hogy soha a büdös életben ne akarjak tanár
lenni. Az van, hogy második évemet töltöm a mesterszakon, és gőzöm sincs arról,
hogy kéne tanítani. A pedagógiás óráink kalap szart sem érnek, a pedes tanárok
vagy baromi elfoglaltak, mert más iskolákban is oktatnak, vagy csak szimplán
szarnak bele az egészbe. Ja, és összesen HÁROM pedtanár van. Három. Oké. Nem
tudom, hogyan reagáljak majd a diákok által előidézett váratlan szituációkra,
nem tudom, hogyan tegyem érdekessé az óráimat, nem ismerem a kamaszok
lélektanát (csak annyira, amennyire még emlékszem rá, milyen volt diáknak,
kamasznak lenni, szóval ez még rendben is volna). Ott ülök nap, nap után, és
nincs semmi értelme. Magyarból csak ismétlünk, de olyan dolgokat, amik
középiskolában soha, de soha nem fognak előkerülni. Huszadjára rágjuk át
magunkat az irodalomelméleten, Gadamertől Szegedy-Maszákig, ami tök jó, csak az
életben nem kerül elő többet, kivéve, ha egyetemen tanítok (LOL). Más irodalmas
órán kortárs irodalmat veszünk. Nem tudom, ki hogy van vele, de mi még emelt
szinten is csak Pilinszkyig jutottunk el az anyagban, ő meg lazán nem kortárs,
ugyebár. Nyelvészetből sokadjára nyúlunk az uráli alapnyelv témaköréhez. Minek,
már megint? Nem fogom tanítani!
De
olyan óránk, hogy hogyan állíts össze egy tisztességes nyelvtanórát, NEM VOLT.
A
drámapedagógia az, aminek van értelme, igaz, hogy minden pénteket ott töltünk,
és pár szombatot is, de már nem érdekel. Ott legalább kapok tudást, cserébe
valamit azért, hogy ott vagyok, hogy tanulni akarok. Ne tanítsanak hétköznap
pedből, rendben. Ismételjünk magyarból, oké. De inkább nem járok be, inkább
keresek állást mint ped. asszisztens, de ne rabolják el az időmet.
Semmiben
sem vagyok biztos. Nem tudom, nekem való-e egyáltalán ez a pálya, fogalmam
sincs semmiről, legalábbis így érzem. Jó lenne beszélgetni, és nemcsak
egymással. Jó lenne, ha a tanáraink biztatnának minket, ha azt mondanák,
csináld csak, hülyegyerek, jó leszel, megoldod. Mindig azt szajkózzák, hogy na,
majd a gyakorlatban tapasztaljuk meg úgyis. Hát, akkor kérdezem én, minek ülök
itt két évet feleslegesen? Megtanulnám önállóan, amit meg lehet, aztán kész.
Ja,
és teszem még hozzá a szép kis litániához, hogy eddig gyerekeket csak
hospitálás alkalmával láttunk. Erre most lesz egy óránk, ahol majd
mikrotanítást kell végezni a város egyik legjobb gimnáziumában. Úgy érzem,
hányok az idegességtől, ha erre gondolok, és erről az egyetem tehet. Nem
állapot, hogy másodévben kerülünk éles helyzetbe először.
Mindeközben
pedig gyűlölöm és undorodom tőle, hogy mindig panaszkodom, de nem tudok mit
tenni. Felbasznak bizonyos dolgok. Főleg, ha a jövőmről van szó, amit úgy
érzem, ezúttal abszolút nem én befolyásolok.
