... című rovatunkat látják. Élvezzék, és/vagy haljanak bele!
2013. augusztus 3., szombat
2013. június 30., vasárnap
This is the end
Phű,
de rég nem írtam! Talán ez azért lehetett, mert annyi minden történt velem,
mondhatni, viharos gyorsasággal, és még mindig nem tudtam felfogni, hogy
diplomás lettem a legutóbbi bejegyzés óta O.o Hihetetlen még csak leírni is,
nemhogy belegondolni. Június 11-én és 13-án megvolt a két záróvizsgám és a
szakdolgozatom védése, mindenből jelest kaptam, ami hatalmas dicsőség, és
igazán büszke lehetek (és most kivételesen vagyok is) magamra. Pénteken pedig
megvolt a diplomaosztó, ami dögunalmas volt, közel 300 diplomát osztottak ki.
Nem felejtem el soha a pillanatot, amint a magyar alapszakosok közül engem
szólítottak elsőként a színpadra (éljen a b betűs vezetéknév!), és remegő
lábakkal indultam kezet fogni a rektorral, majd pedig a dékán úrral, aki nem
mellesleg az egyik kedvenc tanárom, és aki nem mulasztotta el odasúgni nekem,
hogy ne menjek messzire, célozva rá, hogy maradjak csak a fenekemen itt
mesterszakon. Összességében szép élmény volt, együtt lenni még utoljára a
többiekkel, csinosan kiöltözve, kisminkelve, a talárban parádézva.
Nem
tudom, mit kezdjek most magammal. Diákmunkát már nem vállalhatok, egy hónapot
akartam csak dolgozni amúgy is, mert augusztusban nyaralás, utána meg már
lassan intézni kell az iskolai dolgokat. Jelenleg valami fura üresség van
bennem, egyelőre nem találtam még rá magamra, hogy most mit kéne. Nem érzem azt
a katarzist, hogy most vége, hiszen ha minden jól megy, szeptembertől
mesterszak, vagy a vágyott, vagy, ha az nem jön össze, a második helyre, amit
jelöltem, biztosan felvesznek. Csak persze nagyon nem mindegy.
Meglátjuk,
mi lesz. Egyelőre kábán büszke vagyok, és félek.
2013. június 8., szombat
Háziasszony
Amióta
egy új szerelem van jelen az életemben, egészen átértékeltem magamat, az eddigi
hozzáállásomat. Jó volt, hogy a volt párom főzött sokat, én viszont így
keveset, és mindig úgy éreztem: felesleges próbálkozni, hiszen ő úgyis jobban
tudja, mert ezt tanulta, hátmégjó! Most azonban igazi háziasszonynak érzem
magam, olyan dolgokat próbálok ki, amiket a nagymamámtól és édesanyámtól
lestem-lesek el, és öröm látni, hogy az, akit szeretek, örömmel és az ízeket
élvezve falja, amit én csináltam a két kezemmel és a szívemet beleadva. Hiába
főztem néha régebben is, az valahogy egészen más volt. Nem tudom megmagyarázni.
Az a lényeg, hogy most jó, nagyon jó. Nem fogok átalakulni gasztroblogba, ahhoz
még minimum nagymamává kell válnom, de ha bárkit érdekel esetleg, nagyon
szívesen közzéteszem azokat a recepteket, amiket kipróbálok, persze képi
bizonyíték kíséretében, hogy lássátok, én követtem el. Egyik sem nehéz, hisz én
is el tudom készíteni :D
A
lényeg az, hogy örömmel látom, hogy tudok változtatni és fejlődni. Örülök, hogy
itt lesz a nyár, és lesz időm kísérletezni: és van hozzá kísérleti alanyom is
=)
2013. június 1., szombat
Hamarosan vége...
Június
13-án vége, meglesz a szakdolgozatvédés, a záróvizsgák, és végeztem a három
évvel. Annyi minden kavarog bennem az egyetemmel kapcsolatban, hogy nem is
tudom, hogyan öntsem szavakba. Egyrészt félek, hogy méltóképp zárom-e majd
alapszakos pályafutásomat. Az utolsó két, legnehezebb vizsgám, amely még
elválasztott a záróvizsgáktól, bámulatos módon kiemelkedően sikerült, ezzel ez
lett az egyik legjobb félévem a hatból. Nem félek, három év alatt ugyanis
sikerült kialakítanom egy tiszteletteljes, inkább mellé, mint alárendelt
viszonyt kialakítanom a tanáraimmal (nem nyaliztam, ezt le kell szögeznem,
soha, undorítónak tartom ezt a fajta előrejutási kísérletet). Mindig
tiszteletteljes, felelősségteljes voltam, akire rábízhattak bármit, és úgy
gondolom, sosem éltem vissza a bizalommal. Szerintem nem lesz gond az irodalmas
záróvizsgával, hisz ez az életem, ezzel szeretnék foglalkozni halálom napjáig.
A szakirányom záróvizsgájától tartok jobban, de remélem, három év alatt abból
is ragadt rám annyi, hogy tanulással abból is jó jegyet tudjak szerezni.
Másrészt
félek, hogy nem vesznek fel a mesterszakra. De igyekszem kitartani, hiszen a
csoporttársaimban én tartom a lelket, én vagyok az, aki állandóan pozitív
mindenki helyett is, noha néha én is elgyengülök, és legszívesebben csak
reményvesztetten bőgnék a sarokban, hogy nekem ez nem fog menni.
Elszorul
a szívem, ha arra gondolok, hogy nem leszek ezekkel az emberekkel nap, nap
után. Hogy nem támogatjuk egymást lelkileg a vizsgák előtt, hogy nem ugrunk a
másik nyakába, amikor az kilép az ajtón a jó jeggyel. Nem nevetünk hangosan a
kedvenc tanárunk óráján. Persze, a legtöbbünk itt marad mesteren, néhányan egy
szakon is, de azért mégsem lesz ugyanaz. Most, a harmadik év végére lettünk
igazi csapat, vigaszt tudunk nyújtani egymásnak, és senkit nem hagyunk hátra.
Ha valaki már a padlón van, felhúzzuk. Kiborulhatunk egymásnak arról, mennyire
rossz Proust, vagy csöpöghetünk, hogy mennyire jó Kosztolányi, a másik érteni
fogja, miről csacsogunk. És ez jó.
El kell szakadnunk a tanároktól is. Mindig azt
hittem, az egyetemen személytelen lesz velük a viszony, de áldom az eget, hogy
csalódnom kellett. Sosem felejtem el egyik kedvenc tanár uram szavait: „Ne
féljen semmitől, magát mindenképpen fel fogjuk venni a mesterre, maga nagyon jó
tanár lesz!”. Aki Kosztolányi-szakértőnek nevez, és a Facebookon is nyomon
követi, mit és kit szeretek. Mindig erőt fog adni a tanszékvezető asszony kissé
félszeg, mégis bátorító mosolya, mikor nem mehettem egy országos versenyre,
mert nagyon csúnyán lehúzta az egyik bíráló a dolgozatomat. Előttem lebeg az
egyik tanárnő, aki egy jelenség, és akit először nem kedveltem, azóta viszont
imádom, aki az említett eset után odajött hozzám, és hosszú percekig
beszélgetett velem, ecsetelve, mennyire nem igazságos az ilyen verseny. Sokat
jelentett a dékán úrtól, hogy az én véleményemet kérte arról, hogy legyen-e
büfé az épületben, ahová mi járunk. Imádom az egyik nyelvész tanárunkat, aki hangulatember
és Dr. House a köbön, mégis van benne valami szeretnivaló, és velem mindig
nagyon rendes volt, pedig a többség retteg tőle. Az egyik szakirányos tanárnőt,
aki olyan stílusos, mint az ismerőseim közül senki, akinek mindene Olaszország,
és mindig megértő és laza velünk. És a végére hagytam a témavezetőmet, akivel
első évem végén kezdődött a közös munka. Aki szeret kinevetni és piszkálni, de
mindig bízott bennem és mindig támogatott, még akkor is, ha teljesen idióta
voltam. Aki mindig hitt bennem, és látja bennem a tehetséget, akkor is, amikor
én nem, és már teljesen elvesztettem a reményt. Akivel bármiről el lehet
beszélgetni, és érdeklődik a magánéletem iránt is, mert azt szeretné, hogy
boldog legyek.
Annyira
sokat kaptam ezektől az emberektől, hogy azt nem tudom elmondani. A tanárokról
a példát, hogyan kell megőrizni a lelkesedést ennyi év után is. Hogyan kell
olyan tanárnak lenni, aki megszeretteti az anyagot (a mi esetünkben szerelemmé
teszi). A csoporttársaim példáján pedig azt, hogy mennyire meg lehet szeretni
teljesen különböző embereket is, hiszen attól, hogy egy tudományterületet mind
szeretünk, még mások vagyunk, és mégis jól kijövünk. És azt, mennyire
szükségünk van megértő társakra, még akkor is, ha már a felnőttség határán
állunk.
Itt olyan élményekben volt részem, amilyenekre sehol másutt nem lett volna lehetőségem. Kortárs művészekkel kerülhettem testközelbe, segítettem megszervezni egy eddig egyedülálló és nagyszabású külföldi konferenciát. A mindennapi, apró élményekről nem is beszélve. Fel sem lehetne sorolni...
Igaza
volt egyik középiskolai tanáromnak, aki azt mondta: ezek lesznek életem legszebb
évei. Mindannyian hozzátettek egy kicsit
a személyiségemhez, és azt hiszem, lassacskán felnövök és rájövök, mit akarok
az életben. Köszönöm! Kívánok mindenkinek olyan tanárokat és csoporttársakat,
mint amilyenek az enyémek!
2013. május 23., csütörtök
Té Há
Véget ért egy régi, jött egy új, de van, ami bennem sosem változik, ez pedig a dögvészek iránti olthatatlan imádat :D
Tom Hiddleston-ra nemigen vannak emberi szavaim, csak artikulálatlan magánhangzók hagyják el a számat, de azt tudom, hogy amikor megnéztem anno moziban a Thor-t... Meg-hal-tam. A legnagyobb tenyérbemászó patkány volt Loki, nekem mégis ugráltak a szívecskék a buksim körül. A Bosszúállókkal fokozódott a szerelemem (főleg mikor Loki vs. Vasember, na, az tényleg fájt a lelkemnek és egyéb testrészeimnek).
Hogy most mégis mitől kattantam rá megint teljesen az úriemberre? Nos, annyit mondok, Vasember 3. előtti Thor 2. előzetes... Nem BÍROM!!!
Alig várom, komolyan, hogy vége legyen a vizsgáknak meg a záróvizsgának meg a szakdolgozatvédésnek, és olyan elemi erővel vetem rá magam Tom úrfi filmjeire, hogy mindketten beledöglünk :D
Most pedig, ahelyett, hogy az egyik legneccesebb vizsgámra készülnék, jöjjön néhány kép, csak hogy ne csak nekem folyjon a nyál az ölembe.
Elsőnek a kedvencem, aztán a tovább után további haláladag vár.
Egyébként egy Maroon 5 szám szövegrészlete jut eszembe: "I know I don't know you, but I want you so bad"
2013. április 27., szombat
Életmód
Kezdek megváltozni.
Kicsivel több, mint egy hete döntöttem el, hogy változtatok, mert nem vagyok
magammal elégedett. Azóta mindennap tornáztam, napi háromszor eszem, igyekszem
jócskán csökkenteni az adagokat, próbálok sok gyümölcsöt enni, és sok vizet
inni. Azóta fogytam három kilót, úgyhogy büszke vagyok magamra :D És már nincs
is akkora étvágyam, mint volt.
Jó
Minden annyira magától értetődő. Nincs erőlködés,
taktikázás, csak tisztaság… =) Minden megy a maga útján.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)





.jpg)



