Napi frusztráció...

... című rovatunkat látják. Élvezzék, és/vagy haljanak bele!

This is the end

Phű, de rég nem írtam! Talán ez azért lehetett, mert annyi minden történt velem, mondhatni, viharos gyorsasággal, és még mindig nem tudtam felfogni, hogy diplomás lettem a legutóbbi bejegyzés óta O.o Hihetetlen még csak leírni is, nemhogy belegondolni. Június 11-én és 13-án megvolt a két záróvizsgám és a szakdolgozatom védése, mindenből jelest kaptam, ami hatalmas dicsőség, és igazán büszke lehetek (és most kivételesen vagyok is) magamra. Pénteken pedig megvolt a diplomaosztó, ami dögunalmas volt, közel 300 diplomát osztottak ki. Nem felejtem el soha a pillanatot, amint a magyar alapszakosok közül engem szólítottak elsőként a színpadra (éljen a b betűs vezetéknév!), és remegő lábakkal indultam kezet fogni a rektorral, majd pedig a dékán úrral, aki nem mellesleg az egyik kedvenc tanárom, és aki nem mulasztotta el odasúgni nekem, hogy ne menjek messzire, célozva rá, hogy maradjak csak a fenekemen itt mesterszakon. Összességében szép élmény volt, együtt lenni még utoljára a többiekkel, csinosan kiöltözve, kisminkelve, a talárban parádézva.

Nem tudom, mit kezdjek most magammal. Diákmunkát már nem vállalhatok, egy hónapot akartam csak dolgozni amúgy is, mert augusztusban nyaralás, utána meg már lassan intézni kell az iskolai dolgokat. Jelenleg valami fura üresség van bennem, egyelőre nem találtam még rá magamra, hogy most mit kéne. Nem érzem azt a katarzist, hogy most vége, hiszen ha minden jól megy, szeptembertől mesterszak, vagy a vágyott, vagy, ha az nem jön össze, a második helyre, amit jelöltem, biztosan felvesznek. Csak persze nagyon nem mindegy.

Meglátjuk, mi lesz. Egyelőre kábán büszke vagyok, és félek. 

Háziasszony

Amióta egy új szerelem van jelen az életemben, egészen átértékeltem magamat, az eddigi hozzáállásomat. Jó volt, hogy a volt párom főzött sokat, én viszont így keveset, és mindig úgy éreztem: felesleges próbálkozni, hiszen ő úgyis jobban tudja, mert ezt tanulta, hátmégjó! Most azonban igazi háziasszonynak érzem magam, olyan dolgokat próbálok ki, amiket a nagymamámtól és édesanyámtól lestem-lesek el, és öröm látni, hogy az, akit szeretek, örömmel és az ízeket élvezve falja, amit én csináltam a két kezemmel és a szívemet beleadva. Hiába főztem néha régebben is, az valahogy egészen más volt. Nem tudom megmagyarázni. Az a lényeg, hogy most jó, nagyon jó. Nem fogok átalakulni gasztroblogba, ahhoz még minimum nagymamává kell válnom, de ha bárkit érdekel esetleg, nagyon szívesen közzéteszem azokat a recepteket, amiket kipróbálok, persze képi bizonyíték kíséretében, hogy lássátok, én követtem el. Egyik sem nehéz, hisz én is el tudom készíteni :D

A lényeg az, hogy örömmel látom, hogy tudok változtatni és fejlődni. Örülök, hogy itt lesz a nyár, és lesz időm kísérletezni: és van hozzá kísérleti alanyom is =) 

Hamarosan vége...

Június 13-án vége, meglesz a szakdolgozatvédés, a záróvizsgák, és végeztem a három évvel. Annyi minden kavarog bennem az egyetemmel kapcsolatban, hogy nem is tudom, hogyan öntsem szavakba. Egyrészt félek, hogy méltóképp zárom-e majd alapszakos pályafutásomat. Az utolsó két, legnehezebb vizsgám, amely még elválasztott a záróvizsgáktól, bámulatos módon kiemelkedően sikerült, ezzel ez lett az egyik legjobb félévem a hatból. Nem félek, három év alatt ugyanis sikerült kialakítanom egy tiszteletteljes, inkább mellé, mint alárendelt viszonyt kialakítanom a tanáraimmal (nem nyaliztam, ezt le kell szögeznem, soha, undorítónak tartom ezt a fajta előrejutási kísérletet). Mindig tiszteletteljes, felelősségteljes voltam, akire rábízhattak bármit, és úgy gondolom, sosem éltem vissza a bizalommal. Szerintem nem lesz gond az irodalmas záróvizsgával, hisz ez az életem, ezzel szeretnék foglalkozni halálom napjáig. A szakirányom záróvizsgájától tartok jobban, de remélem, három év alatt abból is ragadt rám annyi, hogy tanulással abból is jó jegyet tudjak szerezni.

Másrészt félek, hogy nem vesznek fel a mesterszakra. De igyekszem kitartani, hiszen a csoporttársaimban én tartom a lelket, én vagyok az, aki állandóan pozitív mindenki helyett is, noha néha én is elgyengülök, és legszívesebben csak reményvesztetten bőgnék a sarokban, hogy nekem ez nem fog menni.

Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy nem leszek ezekkel az emberekkel nap, nap után. Hogy nem támogatjuk egymást lelkileg a vizsgák előtt, hogy nem ugrunk a másik nyakába, amikor az kilép az ajtón a jó jeggyel. Nem nevetünk hangosan a kedvenc tanárunk óráján. Persze, a legtöbbünk itt marad mesteren, néhányan egy szakon is, de azért mégsem lesz ugyanaz. Most, a harmadik év végére lettünk igazi csapat, vigaszt tudunk nyújtani egymásnak, és senkit nem hagyunk hátra. Ha valaki már a padlón van, felhúzzuk. Kiborulhatunk egymásnak arról, mennyire rossz Proust, vagy csöpöghetünk, hogy mennyire jó Kosztolányi, a másik érteni fogja, miről csacsogunk. És ez jó.

 El kell szakadnunk a tanároktól is. Mindig azt hittem, az egyetemen személytelen lesz velük a viszony, de áldom az eget, hogy csalódnom kellett. Sosem felejtem el egyik kedvenc tanár uram szavait: „Ne féljen semmitől, magát mindenképpen fel fogjuk venni a mesterre, maga nagyon jó tanár lesz!”. Aki Kosztolányi-szakértőnek nevez, és a Facebookon is nyomon követi, mit és kit szeretek. Mindig erőt fog adni a tanszékvezető asszony kissé félszeg, mégis bátorító mosolya, mikor nem mehettem egy országos versenyre, mert nagyon csúnyán lehúzta az egyik bíráló a dolgozatomat. Előttem lebeg az egyik tanárnő, aki egy jelenség, és akit először nem kedveltem, azóta viszont imádom, aki az említett eset után odajött hozzám, és hosszú percekig beszélgetett velem, ecsetelve, mennyire nem igazságos az ilyen verseny. Sokat jelentett a dékán úrtól, hogy az én véleményemet kérte arról, hogy legyen-e büfé az épületben, ahová mi járunk. Imádom az egyik nyelvész tanárunkat, aki hangulatember és Dr. House a köbön, mégis van benne valami szeretnivaló, és velem mindig nagyon rendes volt, pedig a többség retteg tőle. Az egyik szakirányos tanárnőt, aki olyan stílusos, mint az ismerőseim közül senki, akinek mindene Olaszország, és mindig megértő és laza velünk. És a végére hagytam a témavezetőmet, akivel első évem végén kezdődött a közös munka. Aki szeret kinevetni és piszkálni, de mindig bízott bennem és mindig támogatott, még akkor is, ha teljesen idióta voltam. Aki mindig hitt bennem, és látja bennem a tehetséget, akkor is, amikor én nem, és már teljesen elvesztettem a reményt. Akivel bármiről el lehet beszélgetni, és érdeklődik a magánéletem iránt is, mert azt szeretné, hogy boldog legyek.

Annyira sokat kaptam ezektől az emberektől, hogy azt nem tudom elmondani. A tanárokról a példát, hogyan kell megőrizni a lelkesedést ennyi év után is. Hogyan kell olyan tanárnak lenni, aki megszeretteti az anyagot (a mi esetünkben szerelemmé teszi). A csoporttársaim példáján pedig azt, hogy mennyire meg lehet szeretni teljesen különböző embereket is, hiszen attól, hogy egy tudományterületet mind szeretünk, még mások vagyunk, és mégis jól kijövünk. És azt, mennyire szükségünk van megértő társakra, még akkor is, ha már a felnőttség határán állunk.

Itt olyan élményekben volt részem, amilyenekre sehol másutt nem lett volna lehetőségem. Kortárs művészekkel kerülhettem testközelbe, segítettem megszervezni egy eddig egyedülálló és nagyszabású külföldi konferenciát. A mindennapi, apró élményekről nem is beszélve. Fel sem lehetne sorolni...

Igaza volt egyik középiskolai tanáromnak, aki azt mondta: ezek lesznek életem legszebb évei.  Mindannyian hozzátettek egy kicsit a személyiségemhez, és azt hiszem, lassacskán felnövök és rájövök, mit akarok az életben. Köszönöm! Kívánok mindenkinek olyan tanárokat és csoporttársakat, mint amilyenek az enyémek! 

Té Há

Véget ért egy régi, jött egy új, de van, ami bennem sosem változik, ez pedig a dögvészek iránti olthatatlan imádat :D 

Tom Hiddleston-ra nemigen vannak emberi szavaim, csak artikulálatlan magánhangzók hagyják el a számat, de azt tudom, hogy amikor megnéztem anno moziban a Thor-t... Meg-hal-tam. A legnagyobb tenyérbemászó patkány volt Loki, nekem mégis ugráltak a szívecskék a buksim körül. A Bosszúállókkal fokozódott a szerelemem (főleg mikor Loki vs. Vasember, na, az tényleg fájt a lelkemnek és egyéb testrészeimnek). 

Hogy most mégis mitől kattantam rá megint teljesen az úriemberre? Nos, annyit mondok, Vasember 3. előtti Thor 2. előzetes... Nem BÍROM!!! 

Alig várom, komolyan, hogy vége legyen a vizsgáknak meg a záróvizsgának meg a szakdolgozatvédésnek, és olyan elemi erővel vetem rá magam Tom úrfi filmjeire, hogy mindketten beledöglünk :D 

Most pedig, ahelyett, hogy az egyik legneccesebb vizsgámra készülnék, jöjjön néhány kép, csak hogy ne csak nekem folyjon a nyál az ölembe. 

Elsőnek a kedvencem, aztán a tovább után további haláladag vár. 

Egyébként egy Maroon 5 szám szövegrészlete jut eszembe: "I know I don't know you, but I want you so bad" 

Életmód

Kezdek megváltozni. Kicsivel több, mint egy hete döntöttem el, hogy változtatok, mert nem vagyok magammal elégedett. Azóta mindennap tornáztam, napi háromszor eszem, igyekszem jócskán csökkenteni az adagokat, próbálok sok gyümölcsöt enni, és sok vizet inni. Azóta fogytam három kilót, úgyhogy büszke vagyok magamra :D És már nincs is akkora étvágyam, mint volt.

Jó

Minden annyira magától értetődő. Nincs erőlködés, taktikázás, csak tisztaság… =) Minden megy a maga útján.