2013. október 27., vasárnap

22.

Tegnap betöltöttem a 22. évemet, sajnos :D Nagyon szép kis nap volt, Győrben voltunk a Zurammal a Könyvszalonon, dedikálás is volt, Kiss Judit Ágnes és Háy János is felköszöntött <3 Egyszóval igazi bölcsész-szülinap volt, ahogy megérdemeljük. Hozzá kell tennem, hogy nekem vannak a legjobb barátaim és párom a világon, és a családom sem hagyott cserben :) Írtam jó fél éve egy kis listát magamnak, mit szeretnék megvalósítani addig, míg betöltöm a 22-t, íme az eredménye.

1.      Felvételt nyerni a vágyott mesterszakra. Megbarátkozni leendő hivatásommal. Igen, hivatásnak elfogadni, lelkesedni érte, megszeretni, tervezgetni, mit, hogyan fogok majd csinálni. Hát, igen, felvettek, úgyhogy most tanári mesterszakon „tengetem” mindennapjaimat. Egyre inkább tetszik, egyre többször kapom magam azon, hogy órákat tervezgetek magamban, azon gondolkodom, ezt épp hogyan adom majd elő úgy, hogy érdekes legyen.
2.      Kipipálni néhány alkotást az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz c. könyv listájáról. (George Orwell: Állatfarm, 1984, Daphne Du Maurier: A Manderley-ház asszonya, Maupassant: A szépfiú, Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde, és még jó néhány)
3.      Belevágni végre a regénye(i)mbe, jó pár oldalt megírni. Az egyik regény alakul (társszerzővel, sokszor, ha nem is írunk, gondolatban tervezgetünk, beszélgetünk a részletekről). Nagyon jó lenne nemsokára befejezni.
4.      Végignézni a Dexter c. sorozatot. Annyira tetszett az első pár rész, de aztán leálltam, és azóta is csak állok. Pedig számomra alapdarab lenne.
5.      Elkezdeni minél több igényes, angol sorozatot. (pl. Downton Abbey, Forsyte-saga, és a többi).
6.      Nyaralni végre valahol, külföldön. Persze Anglia lenne a nagy vágyálom, újra, de Horvátországgal is beérném, sőt. Olyan szerencsés voltam, hogy mindjét úti cél összejött, Horvátország a családdal, Anglia pedig egy jó barátnőmmel. Csodálatos volt, még nem is írtam élménybeszámolót. Pedig… London az én igazi otthonom.
7.      Megfőzni egy minimum két fogásos ebédet, picit bonyolultabbat, mint amit eddig produkáltam. Egyre többet ügyeskedem a konyhában, igaz, például levest még nem készítettem, de a főételek terén egyre jobbakat és változatosabb ételeket készítek. Még van hova fejlődni persze, de jó úton haladok.
8.      Rengeteget olvasni (szerintem könyvlistát is írok egyszer :D). Rengeteget olvastam =) Nem igazán tartottam magam szokás  szerint a listához, de hát nem baj, azt leszámítva is sokat olvastam, és ez a fő.
9.      Újraolvasni mind a 7 Harry Pottert. Apró csalással, de ezt is teljesítettem: az első részt ugyanis nem olvastam el újra, mert az már vagy 15-ször megvolt =) De a többit újraolvastam, és jelentem: a rajongásom töretlen.
10.  Végre elolvasni Tolkientől A szilmarilokat.
11.  Sokat lenni a húgommal, moziba vinni, sok időt eltölteni. Sokszor voltunk moziban, így-úgy erre-arra, bár ezen szintén lehet még javítani.
12.  Bulizni egy baromi nagyot, remélhetőleg valamilyen epic filmes jelmezben a csoporttársaimmal a szakestünkön. Végül a téma retro volt, de a nagy bulizás megvolt =) Jól éreztem magam.
13.  Turkálóban bányászni egy igazi kincs-cuccot.
14.  Magamévá tenni néhány újabb kedvencem filmjeit (Benedict Cumberbatch és Richard Armitage *.*).
15.  Megnézni minél több filmet a kultuszalkotások közül, és az utóbbi idők nagy alkotásaiból is (bár azért nagyon sok jót láttam már). Ez is inkább csak félig-meddig pipa, mert nem igazán néztem filmeket mostanában, ha igen, akkor is újakat inkább.
16.  Venni egy új, csodás illatú parfümöt. Csak annyit mondok, hogy megtaláltam életem parfümjét: Marc Jacobs: Daisy. Én vagyok.
17.  Venni egy kis luxust magamnak: akár egy drágább arcpakolást, körömlakkot, ilyesmit. Nos, ez többszörösen is teljesült :D Új Adidas cipő, drágább körömlakkra is futotta, hogy a fentebb említett parfümről ne is beszéljünk.
18.  Elmenni a Murder kiállításra Budapestre.
19.  A Bálint-napon született, imádnivaló kiselefánt leányzót megnézni a Fővárosi Állatkertben.
20.  A diplomaosztóm után bulizni egy jót a családommal, megvendégelni őket, amivel megköszönöm, hogy támogattak azon az úton, aminek most kb. a feléhez értem.
21.  Elkezdeni készülni a felsőfokú angol nyelvvizsgára, és éppen a születésnapom környékén bevállalni az első vizsgát, ami remélem, sikerülni is fog.
22.  Találkozni a Benedict Cumberbatch-rajongó lányokkal, akikkel a Facebookon szuper közösséget alkotunk, és remélhetőleg márciusban kollektív visításban lesz részünk. 


Ezt a képet a Zuram küldte :) 

2013. október 14., hétfő

Mai nap

Több mint egy hónap telt el első mesterszakos félévemből. Sok mondanivalóm nincs. Tetszik is, meg nem is, élvezem is, meg nem is. Nagyon nem jó, hogy alig van szabadidőm – óráim egy része pénteken és szombaton van, a levelezősökkel együtt… Csalódott vagyok, mert azért jelentkeztem nappali tagozatra, hogy legyen hétvégém, hát ez most nem jött össze.
Ma elmaradt az órám (ami mellesleg 10-10:45-ig van, csak ezért be kell bumliznom a másik városba, mivel ugyebár bejárós vagyok, namindegy), úgyhogy gyorsan letudtam a főzést és a takarítást. Kéne beadandóznom, de nem tudom, mennyire lesz rá erőm, úgyhogy lehet, hogy csak olvasok, körmöt festek, ilyenek.

A blogra sincs időm, de bevallom őszintén, kicsit úgy érzem, nem is érdekel senkit a mondandóm. 

2013. szeptember 8., vasárnap

Helyzetjelentés-féleség

Beteg vagyok, nyűgös, álmos, és nagyon nem akarom a holnapi kezdettel újra meginduló mókuskereket, amit ezúttal már mesterszakos hallgatóként fogok taposni…
A parlagfűallergiám ezúttal szeptemberig várt, a kis rohadék, hogy lecsapjon rám, pluszban pedig még meg is fáztam, úgyhogy nemcsak taknyom-nyálam folyik egybe és olyan a szemem, mint Terminátornak, hanem köhögök és a torkom is fáj. Alapvetően nem vagyok rossz beteg, de most nagyon hisztériásan viselem. Tiszta lappal kéne indulni, de így hogyan legyek vidám és kipihent az első napon? Olyan leszek holnap, mint akit a betonkeverőből húztak elő.
Az órarendem maga a téboly, ott fogom khm magamba inni a tudást 7-ből 6 napon át, szinte minden héten, és szinte mindennap reggeltől estig, a lógás lehetősége pedig ki van zárva, tekintve, hogy minden órán nagyjából maximum 10-en leszünk, és a tanárok már ismernek engem alapszakról is.
Az én egyetlen uracskámmal is igen összeveszős a hangulat, és ráadásul nincs is itt velem, hogy megölelgessen, megvigasztaljon, és hallgassa a sirámaimat. Haragszom rá.
Igazából kurvára haragszom most mindenkire :D

Az ősznek sem tudok még annyira örülni – pedig imádom, a kedvenc évszakom – mert még mindig dögmeleg van. Cserébe persze reggel és este már a nyári kánikulához képest farkasordító a hideg. Alig várom, hogy valamivel hűvösebb legyen. 

2013. augusztus 3., szombat

2013. június 30., vasárnap

This is the end

Phű, de rég nem írtam! Talán ez azért lehetett, mert annyi minden történt velem, mondhatni, viharos gyorsasággal, és még mindig nem tudtam felfogni, hogy diplomás lettem a legutóbbi bejegyzés óta O.o Hihetetlen még csak leírni is, nemhogy belegondolni. Június 11-én és 13-án megvolt a két záróvizsgám és a szakdolgozatom védése, mindenből jelest kaptam, ami hatalmas dicsőség, és igazán büszke lehetek (és most kivételesen vagyok is) magamra. Pénteken pedig megvolt a diplomaosztó, ami dögunalmas volt, közel 300 diplomát osztottak ki. Nem felejtem el soha a pillanatot, amint a magyar alapszakosok közül engem szólítottak elsőként a színpadra (éljen a b betűs vezetéknév!), és remegő lábakkal indultam kezet fogni a rektorral, majd pedig a dékán úrral, aki nem mellesleg az egyik kedvenc tanárom, és aki nem mulasztotta el odasúgni nekem, hogy ne menjek messzire, célozva rá, hogy maradjak csak a fenekemen itt mesterszakon. Összességében szép élmény volt, együtt lenni még utoljára a többiekkel, csinosan kiöltözve, kisminkelve, a talárban parádézva.
Nem tudom, mit kezdjek most magammal. Diákmunkát már nem vállalhatok, egy hónapot akartam csak dolgozni amúgy is, mert augusztusban nyaralás, utána meg már lassan intézni kell az iskolai dolgokat. Jelenleg valami fura üresség van bennem, egyelőre nem találtam még rá magamra, hogy most mit kéne. Nem érzem azt a katarzist, hogy most vége, hiszen ha minden jól megy, szeptembertől mesterszak, vagy a vágyott, vagy, ha az nem jön össze, a második helyre, amit jelöltem, biztosan felvesznek. Csak persze nagyon nem mindegy.

Meglátjuk, mi lesz. Egyelőre kábán büszke vagyok, és félek. 

2013. június 8., szombat

Háziasszony

Amióta egy új szerelem van jelen az életemben, egészen átértékeltem magamat, az eddigi hozzáállásomat. Jó volt, hogy a volt párom főzött sokat, én viszont így keveset, és mindig úgy éreztem: felesleges próbálkozni, hiszen ő úgyis jobban tudja, mert ezt tanulta, hátmégjó! Most azonban igazi háziasszonynak érzem magam, olyan dolgokat próbálok ki, amiket a nagymamámtól és édesanyámtól lestem-lesek el, és öröm látni, hogy az, akit szeretek, örömmel és az ízeket élvezve falja, amit én csináltam a két kezemmel és a szívemet beleadva. Hiába főztem néha régebben is, az valahogy egészen más volt. Nem tudom megmagyarázni. Az a lényeg, hogy most jó, nagyon jó. Nem fogok átalakulni gasztroblogba, ahhoz még minimum nagymamává kell válnom, de ha bárkit érdekel esetleg, nagyon szívesen közzéteszem azokat a recepteket, amiket kipróbálok, persze képi bizonyíték kíséretében, hogy lássátok, én követtem el. Egyik sem nehéz, hisz én is el tudom készíteni :D

A lényeg az, hogy örömmel látom, hogy tudok változtatni és fejlődni. Örülök, hogy itt lesz a nyár, és lesz időm kísérletezni: és van hozzá kísérleti alanyom is =) 

2013. június 1., szombat

Hamarosan vége...

Június 13-án vége, meglesz a szakdolgozatvédés, a záróvizsgák, és végeztem a három évvel. Annyi minden kavarog bennem az egyetemmel kapcsolatban, hogy nem is tudom, hogyan öntsem szavakba. Egyrészt félek, hogy méltóképp zárom-e majd alapszakos pályafutásomat. Az utolsó két, legnehezebb vizsgám, amely még elválasztott a záróvizsgáktól, bámulatos módon kiemelkedően sikerült, ezzel ez lett az egyik legjobb félévem a hatból. Nem félek, három év alatt ugyanis sikerült kialakítanom egy tiszteletteljes, inkább mellé, mint alárendelt viszonyt kialakítanom a tanáraimmal (nem nyaliztam, ezt le kell szögeznem, soha, undorítónak tartom ezt a fajta előrejutási kísérletet). Mindig tiszteletteljes, felelősségteljes voltam, akire rábízhattak bármit, és úgy gondolom, sosem éltem vissza a bizalommal. Szerintem nem lesz gond az irodalmas záróvizsgával, hisz ez az életem, ezzel szeretnék foglalkozni halálom napjáig. A szakirányom záróvizsgájától tartok jobban, de remélem, három év alatt abból is ragadt rám annyi, hogy tanulással abból is jó jegyet tudjak szerezni.
Másrészt félek, hogy nem vesznek fel a mesterszakra. De igyekszem kitartani, hiszen a csoporttársaimban én tartom a lelket, én vagyok az, aki állandóan pozitív mindenki helyett is, noha néha én is elgyengülök, és legszívesebben csak reményvesztetten bőgnék a sarokban, hogy nekem ez nem fog menni.
Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy nem leszek ezekkel az emberekkel nap, nap után. Hogy nem támogatjuk egymást lelkileg a vizsgák előtt, hogy nem ugrunk a másik nyakába, amikor az kilép az ajtón a jó jeggyel. Nem nevetünk hangosan a kedvenc tanárunk óráján. Persze, a legtöbbünk itt marad mesteren, néhányan egy szakon is, de azért mégsem lesz ugyanaz. Most, a harmadik év végére lettünk igazi csapat, vigaszt tudunk nyújtani egymásnak, és senkit nem hagyunk hátra. Ha valaki már a padlón van, felhúzzuk. Kiborulhatunk egymásnak arról, mennyire rossz Proust, vagy csöpöghetünk, hogy mennyire jó Kosztolányi, a másik érteni fogja, miről csacsogunk. És ez jó.
 El kell szakadnunk a tanároktól is. Mindig azt hittem, az egyetemen személytelen lesz velük a viszony, de áldom az eget, hogy csalódnom kellett. Sosem felejtem el egyik kedvenc tanár uram szavait: „Ne féljen semmitől, magát mindenképpen fel fogjuk venni a mesterre, maga nagyon jó tanár lesz!”. Aki Kosztolányi-szakértőnek nevez, és a Facebookon is nyomon követi, mit és kit szeretek. Mindig erőt fog adni a tanszékvezető asszony kissé félszeg, mégis bátorító mosolya, mikor nem mehettem egy országos versenyre, mert nagyon csúnyán lehúzta az egyik bíráló a dolgozatomat. Előttem lebeg az egyik tanárnő, aki egy jelenség, és akit először nem kedveltem, azóta viszont imádom, aki az említett eset után odajött hozzám, és hosszú percekig beszélgetett velem, ecsetelve, mennyire nem igazságos az ilyen verseny. Sokat jelentett a dékán úrtól, hogy az én véleményemet kérte arról, hogy legyen-e büfé az épületben, ahová mi járunk. Imádom az egyik nyelvész tanárunkat, aki hangulatember és Dr. House a köbön, mégis van benne valami szeretnivaló, és velem mindig nagyon rendes volt, pedig a többség retteg tőle. Az egyik szakirányos tanárnőt, aki olyan stílusos, mint az ismerőseim közül senki, akinek mindene Olaszország, és mindig megértő és laza velünk. És a végére hagytam a témavezetőmet, akivel első évem végén kezdődött a közös munka. Aki szeret kinevetni és piszkálni, de mindig bízott bennem és mindig támogatott, még akkor is, ha teljesen idióta voltam. Aki mindig hitt bennem, és látja bennem a tehetséget, akkor is, amikor én nem, és már teljesen elvesztettem a reményt. Akivel bármiről el lehet beszélgetni, és érdeklődik a magánéletem iránt is, mert azt szeretné, hogy boldog legyek.
Annyira sokat kaptam ezektől az emberektől, hogy azt nem tudom elmondani. A tanárokról a példát, hogyan kell megőrizni a lelkesedést ennyi év után is. Hogyan kell olyan tanárnak lenni, aki megszeretteti az anyagot (a mi esetünkben szerelemmé teszi). A csoporttársaim példáján pedig azt, hogy mennyire meg lehet szeretni teljesen különböző embereket is, hiszen attól, hogy egy tudományterületet mind szeretünk, még mások vagyunk, és mégis jól kijövünk. És azt, mennyire szükségünk van megértő társakra, még akkor is, ha már a felnőttség határán állunk.
Itt olyan élményekben volt részem, amilyenekre sehol másutt nem lett volna lehetőségem. Kortárs művészekkel kerülhettem testközelbe, segítettem megszervezni egy eddig egyedülálló és nagyszabású külföldi konferenciát. A mindennapi, apró élményekről nem is beszélve. Fel sem lehetne sorolni...

Igaza volt egyik középiskolai tanáromnak, aki azt mondta: ezek lesznek életem legszebb évei.  Mindannyian hozzátettek egy kicsit a személyiségemhez, és azt hiszem, lassacskán felnövök és rájövök, mit akarok az életben. Köszönöm! Kívánok mindenkinek olyan tanárokat és csoporttársakat, mint amilyenek az enyémek!